2011 február 2. | Szerző: teszti
A blog a mai napon fogadta a 1000. látogatót! Köszönöm mindenkinek, aki olvassa az én kis irományaimat!
Július 12.
2011 február 1. | Szerző: teszti
Két nap kellett hozzá, hogy újabb szomszédokat ismerjek meg. Épp kint voltam a kertben és azon voltam, hogy beindítsam az újonnan vett fűnyírónkat. A kert az elmúlt hónapok után ugyanis már inkább dzsungelhez hasonlított. Már épp sikerült nekiindulnom, mikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejem búbjába. Valami kupán vágott. Nem is valami, hanem egy focilabda. Értetlenül néztem körbe, hogy vajon honnan került ez ide, mikor halk kuncogás ütötte meg a fülemet. Az utca felől jött. Fel kaptam a labdát és a kerítéshez léptem.
– Nem hiányzik valami?- szóltam ki. Ekkor nagy meglepetésemre a kerítés tetején három búza szőke fejecske jelent meg. A három kisfiú huncut vigyorral az arcukon néztek rám. Kettő közülük teljesen egyforma volt, de a harmadik is nagyon hasonlított rájuk. Nyílván testvérek voltak mind a hárman.
– Sziasztok srácok- köszöntem kedvesen- Hát ti kik vagytok?
– És te ki vagy?- szólt vissza az egyik.
– Én kérdeztem előbb- ez nagyon tetszett nekik.
– Én Tök Ödön vagyok- mondta az első.
– Én Béna Béla.
– Én pedig Töhötöm.
– Milyen Töhötöm?
– Csak Töhötöm. Így egyszerűen.
– Nagyon örülök- bólintottam komolyan, bár már alig bírtam visszatartani a nevetést.
– És te ki vagy?- kérdezték ismét.
– Suba Buba- majd visszadobtam nekik a labdájukat. A fiúk kacagva elkapták, majd eltűntek a szemem elől. Egy darabig még halottam vidám nevetésüket, majd miután az is elhalt végre kiengedhettem a feltörni készülő nevetésemet. Úgy kacagtam, hogy belefájdult az oldalam. Nem tudom kik voltak ezek a gyerekek, de remélem máskor is beugranak hozzám.
Július 10.
2011 január 31. | Szerző: teszti
Végre elkezdtük a költözködést. Egyenlőre semmi más változtatást nem akartunk a házon, mint egy festést és padlószőnyeget rakatunk le a hálószobákba. Ezek már mind kész vannak és a végeredmény pont olyan lett, mint amilyennek elképzeltük. Ma hoztuk át az első dobozokat. És mily meglepő, rögtön azután, hogy bevittük az utolsó dobozt is megjelentek az első szomszédok.
Sárköziék a felső szomszédjaink, az övék a legnagyobb ház az egész utcában. A ház engem leginkább egy hatalmas palotára emlékeztet, pont olyan mint amibe én akkor se költöznék be, ha fizetnének. Három emeletes hodály, aminek kertjében egy szökőkút és egy hatalmas úszómedence is található. El tudom képzelni belülről milyen lehet. Sárközi Péter magas, sötét barna hajú jóképű férfi, nálam úgy tíz évvel lehet idősebb. Már elsőre látszott rajta, hogy a felesége cipelte át hozzánk. Épp focimeccs ment a tévében így valószínűleg inkább azt nézte volna. A felsége, Réka igazán csinos nő volt. Fekete fényes haja, kék szeme és elegáns kosztümjéből arra következtetek, hogy dolgozó nő lehet. Nem úgy festett, mint aki szívesen ül otthon.
– Remélem nem zavarunk- mondta a bemutatkozás után Réka kedvesen, majd átadott egy frissen gőzölgő ínycsiklandozó gyümölcstortát- De olyan kíváncsiak voltunk rátok- az iménti mondat persze főleg Annának szólt. Meg sem lepődtem, hogy Réka kezében ott lapult Anna frissen kiadott könyve. Anna persze kedves mosollyal az arcán rögtön alá is írta. Péteren viszont nyilvánvalóan látszott, hogy halvány gőze sincs ki is a feleségem. Ez nem csoda hisz Anna könyvei inkább a női közönségnek szólnak.
– Látom még csak most kezdtétek a költözködést- nézett körbe kíváncsian Péter.
– Igen, ma hoztuk át az első dobozokat- feleltem.
– Sok a munka?
– Nem vészes, csak néhány apróbb változtatást csináltunk. Most már csak át kell hozni a cuccokat és kész is vagyunk.
– Férjem, az örök optimista- mosolyodott el Anna.
– Vannak gyerekeitek?- jött a következő kérdés.
– Nincsenek- feleltük- Még.
– Milyen kár, nekünk három is van. Jó lett volna, ha találunk nekik barátokat.
– Itt nincsenek más gyerekek?- kérdeztem csodálkozva. Furcsálltam a dolgot, az ingatlanos ugyanis azt mondta ez a környék egy gyerek paradicsom.
– De vannak, az utca végén a két Vas testvérnek a gyerekei de ha ránk hallgattok nem engeditek a gyerekeiteket majd a közelükbe. Azok a kölykök folyton rossz fát tesznek a tűzre.
– Mint például?- kezdett érdekelni a dolog. Én velük ellentétben nem feltétlenül tartottam rossznak, ha egy gyerek néha rosszalkodik. Főleg ha fiú az illető.
– Ne is kérdezd- emelte égnek a szemét Péter- A múltkor elkaptak valami csúnya hasmenést és hozzám hozták őket. A rendelőm utána úgy nézett ki mint egy csatatér. Arról nem is beszélve, hogy az endoszkópomat is ellopták.
– De azt végül visszaadták- emlékeztette férjét Réka. Anna szemei csodálkozva elkerekedtek.
– Te vagy az a Sárközi doktor, aki állítólag a legjobb gyerekorvos a városban?- Péter kicsit önelégülten elmosolyodott.
– Igen, én vagyok. Bár a legjobb azért enyhe túlzás…- na persze, gondoltam.
– Ha lesznek majd gyerekeitek remélem Péterhez viszitek majd őket.
– Hát persze- nyugtatta meg Rékát Anna- De az még arrébb van előbb mindenképp be akarunk itt rendezkedni.
– Hát persze, nem is szabad mindent elkapkodni- bólintott Réka azzal az arckifejezéssel, amit csak a tapasztalt anyák tudnak vágni- Mi akkor nem is zavarunk tovább. Remélem majd átjöttök hozzánk egy vasárnapi ebédre.
– Mindenképp- biztosítottuk őket, majd elmentek. Belőlem rögtön azután, hogy becsukódott a kerti ajtó, kitört a nevetés.
– Te meg mit nevetsz?
– Ezek annyira sznobok!- préseltem ki miközben még mindig rázkódtam a nevetéstől. Erre még Anna is megengedett magának egy mosolyt.
– De gonosz vagy.
– Jaj, ne légy már ilyen! Te mindenkivel túl kedves vagy.
– Jobban teszed, ha te is kedves leszel velük.
– Miért is?
– Nem hallottad, amit mondtam? Ez a Sárközi Péter viszi a legjobb magán praxist az egész városban. Talán azt szeretnéd, ha majd gyerekeink lesznek, és valami bajuk lesz, akkor ne jöjjön át segíteni?
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– Lili, tudod az egyik barátnőm, ő mesélte. Ők tavaly költöztek ide a férjével és Sárközihez viszik a lányukat. A kicsinek eddig soha nem volt semmi baja.
– Az nem jelent semmit. Lehet, hogy a kislánynak csak erős a szervezete.
– Akkor is… képzeld csak el. Lehet, hogy egy este a kicsi lenyel majd valamit és fuldoklik…
– Jól van, jól van! Felfogtam. Ígérem kedves leszek velük.
– Helyes- csókolt meg Anna.
– De biztos vagyok benne, hogy a gyerekeink csakis a Vas gyerekekkel játszhatnak majd.
Június 30.
2011 január 17. | Szerző: teszti
És igen, kicsivel több, mint két hónappal azután, hogy Annával eldöntöttük, hogy házat veszünk, háztulajdonosok lettünk. Ez is azt bizonyítja, hogy ha valaki nagyon akar valamit, akkor semmi sem állhat az útjába.
Tegnap írtuk alá a papírokat, kifizettük a ház árát és megkaptuk a kulcsokat. A volt tulajdonosokkal együtt kölcsönösen sok szerencsét és boldogságot kívántunk egymásnak és Annával végre beléphettünk az álomházba, ami már csak a miénk. A ház még így üresen is olyan barátságosnak tűnt és én megint csak megállapítottam, hogy életem legjobb döntését hoztam meg. És ezúttal Anna arcáról is ezt tudtam leolvasni.
– Igazad volt- súgta a fülembe- Gyönyörű ez a ház.
Ezután az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy bejártuk új kis birodalmunk minden egyes négyzetméterét. Percekig elüldögéltünk az öreg tölgyfa alatt álló padon, megbeszéltük milyen színűre fessük a falakat, milyen szőnyeget vegyünk a hálóba és minden ilyen kis apróságot, amivé tökéletesebbé tehetjük új otthonunkat. Aztán elmentünk ebédelni egy belvárosi kis étterembe, majd sorba végigjártunk a víz-, villany-, és gázműveket, hogy mindet átírassuk a nevünkre. Ezzel teljes egészében miénk lett a ház. A földalatti csöveket és kábeleket is beleértve.
Már leszállt az est, mire visszatértünk a lakásunkba. Már nem mondhatom, hogy az otthonunkba, ugyanis az már harminc kilométerrel arrébb volt Szentendre egyik kis utcájában, nem messze a belvárostól. Az én szememben a budapesti lakásunk nem volt már más, csak egy lakás.
Június 3.
2011 január 16. | Szerző: teszti
Az elmúlt két hetet újabb házak nézegetésével töltöttük. Kicsit kibővítettük a keresés sugarát így körbenéztünk Pomázon és Budakalászon is. Bevallom láttunk jó pár szép házat, de egyik sem volt olyan szép, mint az álomház. Az idő előre haladtával erre szerencsére Anna is kezdett rájönni.
– Szóval még mindig kitartasz amellett a ház mellett?- kérdezte tőlem két hét múlva.
– Igen, drágám. Akarom azt a házat, az álomházunkat.
– Nem értem… miért tetszik neked annyira?- nézett rám kérdőn Anna. Én csak vállat vontam.
– Veled még sose fordult elő, hogy megláttál valamit és rögtön tudtad, hogy az a neked való?
– De igen- mosolyodott el a feleségem- Mikor megláttalak téged- ez nekem elég volt.
Másnap Annával felhívtuk az ingatlanközvetítőt és megkértük, hogy kezdje meg a tárgyalást a ház tulajdonosaival és egyezzenek meg az árról. Le sem tagadhatom mennyire boldog vagyok. És nem csak azért a tudatért mert az enyém lesz a világ legszebb háza, hanem azért is mert végre itt hagyhatom a büdös nagyvárost. Hiába lakom már több, mint öt éve Budapesten a mai napig nem tudtam megbarátkozni a szűk lakásokkal vagy azzal, hogy ha kinézek az ablakon nem látok mást, mint a szomszédos bérházat, jobb esetben. Emlékszem, mikor főiskolás voltam a lakásom ablaka a kukákra nézett. Jó lesz újra kertes házban lakni. Reggelente kiülhetek a kávémmal a teraszra, a virágok illatoznak, a kutyánk a lábamnál hever… Már alig várom.
Május 20.
2011 január 12. | Szerző: teszti
Már több, mintegy hónapja nem írtam semmit. Bocsánatot kérek tőled nagy, üres virtuálistér és persze tőletek is, akik vagytok olyan türelmesek és olvassátok az én unalmas kis életem történéseit.
Azt hiszem ott fejeztem be, hogy Anna és én eldöntöttük, hogy kisbabát vállalunk és veszünk egy családi házat. Ezután nekem még pislantani sem volt időm Anna már is akcióba lendült. Teljes gőzzel belevetette magát a háznézegetésbe. Fölhívta az ingatlan közvetítőjét, aki anno segített neki lakást találni és a következő vasárnap már ott ültünk mind a hárman a konyhaasztalnál és azt beszéltük meg, hogy milyen házra is gondoltunk. Végül arra jutottunk, hogy a főcélpontunk Szentendre lesz. Anna már előző nap elrángatott kedvenc városába, hogy én is körbenézhessek és nyugodt szívvel adhassam az áldásomat új lakhelyünkre. El kell ismernek, hogy Szentendre tényleg nagyon helyes város. A belvárosban szép rendezett házak és boltok sorakoztak, a Duna parti korzó szép rendezett és az egész város valami átható nyugalmat áraszt, mint egy megelevenedett képeslap. Bevallom, tényleg nincs semmi ellenvetésem, hogy itt neveljük fel jövendőbeli gyerekeinket. Annával egyébként megegyeztünk, hogy ténylegesen nem fogunk bele a babaprojektbe, amíg meg nem vettük a házat és be nem rendezkedtünk. Mindez április közepe felé történt.
A megbeszélés után két hétig nem hallottunk az ingatlan közvetítőről. Aztán egy péntek délután Anna azzal a hírrel tért vissza, hogy az ingatlanos talált három házat, amiről úgy gondolja, hogy megfelelő lehet számunkra. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk és megmutatja a házakat.
Másnap gyönyörű napsütéses idő volt. Az első ház a belvárostól távol egészen Szentendre határán állt. Tudom naiv vagyok, de mindig úgy képzeltem, hogy miután megláttam álmaim házát elég lesz egy pillantás és rögtön tudni fogom, hogy ez az. Hát ez a ház határozottan nem az volt. Félre értés ne essék, nem a rikító vörös falai zavartak, még csak nem is a kagylóból kirakott tornác ezeket mind ki lehet cserélni. De az egész ház valami furcsa komorságot árasztott és nekem túl nagy is volt, a kertje ellenben túl kicsi. Hála Istennek Annának sem nyerte el a tetszését, így szerencsére hamar továbbálltunk.
A második ház már egy fokkal jobb volt. Előző lakói nyílván nagy „mediterrán rajongók” lehettek a ház ugyanis teljesen olyan volt, mint azok a vidéki házak, amiket a nászutunk során láttunk. Nekem mégis kicsit túlzottnak tűnt. A kertje is hiába volt szép nagy tele volt pakolva mindenfélével. Volt ott egy beépített grillsütő, egy medence, egy sziklakert és még ki tudja mi. Mondtam is Annának, ha majd a gyerekek esetleg kérnének egy hintát már nem is lenne helyük a futkározásra. Ezzel Anna is egyetértett így ezt a házat talonba tettük és továbbindultunk a harmadik házhoz.
Amit most leírok lehet, hogy nyálasan fog hangzani vagy azt hiszitek majd, hogy csak kitaláltam a drámai hatás kedvéért. De megesküszöm az ötven darabból álló vonatmodell gyűjteményemre, hogy így történt. Mert az volt az a ház. Az álomház. Nem messze a belvárostól, egy szép rendezett utcában állt. Az utcában egymás mellett sorakoztak a szebbnél szebb családi házak, de kétségtelen, hogy az amihez mi mentünk, az volt a legszebb. Krémszínűre meszelt falai, piros cserépteteje és nagy virágzó kertje volt. A bejárat mellett egy hatalmas, ős öreg tölgyfa magasodott, tövében egy kétszemélyes kőpaddal. A földszinten helyezkedett el a konyha, a nappali, az előszoba és a lenti WC. Cseresznyefából készült lépcső vezetett fel az emeletre, ahol volt a nagy fürdőszoba, egy nagy háló és két kisebb szoba. Ráadásul a tetőtere még beépítetlen volt így még arra is lehetett terjeszkedni. Egy szó, mint száz én rögtön beleszerettem. Kérdőn néztem Annára.
– Hogy tetszik?
– Nagyon szép. Csak egy kicsit kicsi.
– Kicsi? Három hálószobája van.
– Te mondtad, hogy legalább két gyereket akarsz, nem?
– De igen és azok pont elférnek abban a két hálóban.
– És mi lesz, ha vendégeket fogadunk? Például, ha anyukádék fellátogatnak hozzánk. Akkor hol szállásoljuk el őket?
– Be lehet építeni a tetőteret, ugye?- néztem támogatást várva az ingatlanosra. Meg is kaptam. A fiatal nő mosolyogva bólintott. Anna elgondolkozva nézett rám.
– Látom, neked nagyon tetszik.
– Hát igen- vallottam be- Az eddigiekkel ellentétben itt el tudom képzelni a jövőnket.
– Nekem is tetszik- mondta Anna- De nem szabad elhamarkodottan döntenünk. Nézzünk meg még más házakat, mielőtt véglegesen döntünk, rendben?
– Ha annyira akarod- de nem igazán figyeltem rá. Mert száz százalékig biztos vagyok benne, hogy megtaláltam azt a házat, amiben majd leélem életem hátralevő részét, ahol majd felnőnek a gyerekeim és ahol Annával a nyugdíjas éveinket töltjük. Már csak meg kell győznöm Annát, hogy ő is ugyanúgy érez. Szerencsére a lelki terrorban jó vagyok.
Április 16.
2011 január 10. | Szerző: teszti
Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Állandóan ez a baba dolog járt a fejemben. Alaposan meghánytam-vetettem a dolgot így reggelre meg tudtam hozni a döntésemet.
Annának ma nem kellett bemenni a kiadóhoz így rögtön reggeli után leültettem a kanapéra és neki kezdtem.
– Gondolkoztam.
– Miről?- nézett rám ártatlanul.
– Tudod te azt jól. A baba projektről. Gondolkoztam róla.
– És mire jutottál?
– Hát elég sok minden jutott az eszembe. Például, ha belevágunk akkor én legalább két gyereket akarok, hogy ne legyenek egyedül. Nincs annál rosszabb, mint egyedül felnőni. Aztán ott van a ház kérdést. Mindig is úgy képzeltem, hogy a gyerekeim valahol vidéken, esetleg a külvárosban egy nagy kertes házban nőnek fel, ahol nyugodtan rohangálhatnak, mindnek van külön szobája és nyugodtan tarthatnak kutyát, macskát vagy amit csak akarnak- kicsit lihegve fejeztem be ugyanis mindezt egy szuszra hadartam el- Na mit szólsz?
– Szóval ezt találtad ki?- lépett elém mosolyogva Anna.
– Hát igen.
– Imádlak- és megcsókolt én pedig boldogan csókoltam vissza és nem csak azért mert ezzel a döntéssel boldoggá tettem őt, hanem azért is mert magamat azzá tettem.
Egy kisbaba… miközben éjjel a sötét plafont bámultam ez a gondolat valahogy egyre jobban belefészkelte magát a fejembe. Lassan elkezdtek körvonalazódni a szemem előtt egy élet jelenetei. Magamat láttam egy családi ház teraszán ahogy újságot olvasok előttem a kertben pedig ott kergetőzik két imádnivaló kisgyerek egy hatalmas bernáthegyi társaságában. Ahogy egyre jobban belemerültem az álmodozásba rádöbbentem, hogy nagyon tetszik ez a dolog. Hisz végül is miért ne? Nem lennék rosszabb apa, mint bárki más. Anna pedig biztos csodálatos anya lesz. Ebben akkor lettem egészen biztos, mikor megláttam mennyire boldog már attól a gondolattól is, hogy nem sokára anya lesz.
Így hát leültünk a kanapéra és az egész napot végigbeszélgettük. Megterveztük új életünket, hogy mikor fogjunk bele és persze az egyik feltételemet: azt a bizonyos családi házat.
– Jártál már Szentendrén?- kérdezte Anna.
– Igen, talán egyszer városnézésre, miért?
– A nagymamám ott lakott, mielőtt meghalt kislánykoromban minden nyarat nála töltöttem és mindig arra vágytam, hogy egyszer ott lakjam.
– Ezt akkor most vehetem célozgatásnak?- pusziltam arcon.
– Csak egy kicsit- nevette el magát majd ennyiben maradtunk.
A délutánt pedig annak szenteltük hogy rágyúrjunk a jövőbeli baba projektre. Ha értitek mire gondolok…
Április 15.
2011 január 9. | Szerző: teszti
Már régóta éreztem, hogy Anna mondani akar valamit. Úgy egy hónapja kezdődött, pontosabban, miután visszajöttünk a nászútról. Sokszor találtam ezután Annát a kanapé szélén kuporogva, miközben elmélázva nézett a semmibe. Többször is rákérdeztem, hogy mi a baja, de sose válaszolt. Helyette mindig mosolyt erőltetett az arcára és elkezdett valami egészen másról beszélni. A mai napon aztán elegem lett. Leültem mellé a kanapéra és egyenesen neki szegeztem a kérdést.
– Anna, látom, hogy valami aggaszt, már mióta haza jöttünk Olaszországból, úgyhogy kérlek mond el, mi a baj? Talán én tettem valamit vagy…- és kimondtam azt, amitől a legjobban féltem- Vagy talán… már megbántad, hogy hozzám jöttél?- és ekkor megtörtént. Anna keserves sírásra fakadt. Rémülten hőköltem hátra, még sose láttam ilyennek, olyan szomorú és törékeny volt, mint egy kislány. Hirtelenjében azt sem tudtam mit kéne most csinálnom. Csak egy dolog jutott az eszembe.
– Tehát én tettem valamit.
– Jaj Istenem, Dávid dehogyis!- sírta Anna.
– Akkor mi a baj? Bármi is az megoldjuk, hisz szeretjük egymást és csak ez számít, nem igaz?
– Dávid, te ezt nem érted. Van valami, amit nem mondtam el neked.
– Micsodát?- hirtelen megrémültem. Miről lehet szó? Talán orvosnál volt és az talált valamit? Vagy Péter, a volt férje, pénzt akar tőle? Esetleg kirúgták a kiadótól? El sem tudtam képzelni.
– Tudod, hogy miért hagytam el Pétert?- kérdezte még mindig szipogva.
– Persze, mert szemét volt veled, és?
– Részben ezért, de volt más is. Dávid én… én szeretnék gyereket, nagyon is. Péter mindig is utálta a gyerekeket. A veszekedéseink nagy része ebből fakadt. És én még mindig… annyira szeretnék anya lenni.
– És emiatt sírsz? Jaj, Anna az már elmúlt. Péter már ezer éve kilépett a képből és lesz gyerekünk, majd meglátod.
– De mikor? Dávid, a nyáron harmincegy éves leszek. Tudom, ez még nem számít öregnek, de mindig ezt tartottam a legmegfelelőbb kornak a gyerekvállaláshoz.
– Hát…- nem igazán tudtam erre mit mondani. Őszintén szólva nekem még meg sem fordult a fejemben, hogy Anna és én esetleg… családot alapítsunk, ez valószínűleg kiütközhetett az arcomra is mert Anna így folytatta.
– Neked pedig még eszedbe se jutott, igaz? Dávid te még olyan fiatal vagy én meg…
– Hát tényleg elég öreg vagy- próbáltam elviccelni a dolgot. Öreg hiba volt.
– Igen, öreg vagyok. Hozzád képest legalábbis biztosan.
– Jaj, ne hülyéskedj már!- csattantam fel dühösen. Kezdtem bepipulni. A köztünk lévő korkülönbséget amúgy is kényes témának tekintettem, de így, hogy Anna így ostorozta magát még rosszabb volt.
– Figyelj, rendben lehet, hogy tényleg nem gondolkoztam még el ezen a dolgon, de ha te tényleg annyira szeretnél akkor…
– Nem, ezt nem tehetem veled- rázta meg a fejét Anna- Így is annyi mindent tettél értem. Hagyod, hogy dolgozzam, hogy építsem a karrieremet. Te meg egyetlen szó nélkül rendben tartod a lakásunkat, minden este meleg vacsorával vársz… tudom, hogy milyen nehéz ez neked.
– Azért nem annyira vészes, már egész belejöttem.
– Akkor is… nem erőltetsz rám semmit, nem akarsz belekényszeríteni a normál feleség szerepbe… nagyon szeretlek és megfogadtam, hogy csak akkor fogunk bele a gyerekvállalásba, ha mindketten teljes szívből akarjuk. És ha várnom kell, akkor várok- ezzel kifújta az orrát és elindult lefeküdni. Úgy tűnt lezártnak tekinti a beszélgetést.
– Adj egy kis időt, jó?- szóltam utána- Hogy átgondoljam a dolgokat… meg minden, jó?
– Ahogy gondolod- és ezzel végeztünk.
És most mit csináljak? A kérdés az, hogy akarok-e gyereket. Fogalmam sincs. Ahogy Anna mondta: még sose gondolkoztam el rajta. Miért is tettem volna? Hisz alig egy hónapja vagyunk házasok és még csak huszonöt éves vagyok… Anna meg harminc. Az biztos, hogy már régen is úgy képzeltem el magamat harminc évesen mint egy férjet, aki mellett ott van a felesége és persze a gyerekei. De huszonöt évesen? Még azt se terveztem, hogy házas leszek, mégis az vagyok. Szegény Anna olyan szomorú volt, nem akarom, hogy miattam sírjon éjszakánként. Át kell gondolnom a dolgokat.
Április 12.
2011 január 8. | Szerző: teszti
Egy papucsférj blogbejegyzései. A címet olvasva a legtöbben biztos azt gondoljátok, hogy ez egy vicc. Pedig nem. Ezt a blogot egyáltalán nem azért indítottam, hogy egy kitalált élet apró röhejes kis mozzanatait pötyögjem le, bár ennek ellenére biztos jó páran lesztek, akik így gondoljátok majd. Az igazság viszont az, hogy azért kezdtem el ezt a blogot mert ki akarom önteni valakinek a szívemet, le akarom írni életem apró-cseprő dolgait valaki olyannak, akit nem ismerek, soha nem fogok vele találkozni, aki nem kérdez és akinek nem kell felelnem. Azt hiszem a nagy, üres virtuális tér erre a célra tökéletes lesz. Kezdjünk hát neki.
A nevem Felföldi Dávid (igazából nem ez az igazi nevem, csak a titoktartás végett hívjanak most így) huszonöt éves vagyok, Debrecenben születtem egy öt gyerekes család negyedik gyerekeként. A gyerekkorom úgy telt mint minden normális embernek. Iskolába jártam, a foci csapat tagja voltam, jelesre érettségiztem aztán elvégeztem az újságírói főiskolát. Huszonhárom évesen, frissen diplomázottan azt hittem enyém a világ. De hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony nagyot tévedtem. Hiába végeztem kitüntetéssel, évfolyamelsőként mindenhol zárt kapukba ütköztem. Fél év munkakeresés után végül elhelyezkedtem egy nagy könyvkiadónál, mint „telefonos ügyfélszolgálati munkatárs”. A napjaim unalmas egyhangúságban teltek. Már teljesen föladtam a reményt is, hogy valaha is tollat fogjak a kezembe és leírjam, amit gondolok és azt ki is adják. Aztán eljött az a nap. Az a bizonyos nap, mikor az életem teljesen felborult, mert megismertem őt. Tudom, hogy butaság, de amint megláttam már tudtam, hogy ő az igazi. A mai napig is tisztán föl tudom idézni halványkék kosztümjét, a gyöngysort a nyakában, sötétkék aktatáskáját, szőke hullámos tincseit ahogy egy-egy lépésénél meglibbentek… de amire legjobban emlékszem azok az izgalomtól csillogó mogyoróbarna szemei voltak. Csak egy pillanatra láttam aztán eltűnt a főszerkesztő ajtaja mögött.
Ezután három napig nem találkoztam vele. A következő találkozásunk az iroda parkolójában zajlott. Úgy szakadt az eső mintha dézsából öntenék. Én épp készültem beszállni a kocsimba, mikor hirtelen mellém tolatott egy nagy ezüst Citroen egyenesen a mellettem lévő hatalmas pocsolya közepébe. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy csurom vizes lettem. Épp egy hatalmasat káromkodtam dühömben, mikor rémült arccal kiszállt valaki a kocsiból. És az a valaki nem volt más, mint az az angyali szépségű szőke lány. A dühöm egy csapásra elszállt.
– Jaj, annyira sajnálom, nem láttam, hogy ott áll- mondta őszinte sajnálattal.
– Semmi baj- feleltem kicsit kábultan. Még így csurom vizes hajjal, esőkabátban is gyönyörű volt.
– Szívesen kifizetem a tisztító számlát, ha gondolja…
– Ugyan, hagyja csak, tényleg nincs semmi baj.
– Nem haragszik?- kérdezte kicsit csodálkozva.
– Egyáltalán nem- majd már szálltam volna be a kocsimba, de hirtelen azt vettem észre, hogy ott áll mellettem.
– Az előbb teljesen eláztattam. Látom, hogy vacog és azt mondja, hogy nem haragszik?
– Miért haragudnék? Megspórolta nekem az esti zuhanyzást- majd beszálltam a kocsimba és elhajtottam.
Másnap épp egy idős nénike panaszáradatát hallgattam, aki azt nehezményezte, hogy már több, mint egy hónapja beküldte nekünk a panaszlevelét, de mi még mindig nem reagáltunk rá. Félig önkívületi állapotban hallgattam a nénike szóáradatát, mikor belépett ő. Fogalmam sincs, hogy talált meg, de ott volt teljes gyönyörű valójában. Tátott szájjal meredtem rá.
– Meglepi, hogy itt lát?- kérdezte mosolyogva.
– Hát, ami azt illeti… mit keres itt?
– Hogy-hogy mit?! Hát panasz teszek! Maga szerint miről beszéltem az elmúlt tíz percben?!- hallottam a telefonban.
– Én csak… arra gondoltam, hogy… ugye nem fázott meg?
– Egy kis víztől? Ugyan, erős szervezet vagyok.
– Miféle vízről beszél???- telefon.
– Akkor jó, megnyugodtam- mondta a lány, majd szégyenlős mosollyal hozzátette- Gondoltam, ha esetleg mégis haragudna a tegnapi miatt, akkor kiengesztelhetném… esetleg egy kávéval.
– Most… most randira hív?- (a vonal túlsó végén csend)
– Ha akarja… hívhatjuk így is.
– Hát ebben az esetben… de csak mert kiengesztelésre szorulok, szívesen elmegyek.
– Rendben, akkor az ebédszünetben találkozunk- majd mosolyogva intett és kilépett az ajtón. Pár másodpercig csak némán bámultam utána, majd hirtelen egy hang zökkentett ki a mélázásomból.
– Hát engem nem vett le a lábamról- majd az idős hölgy letette.
Így kezdődött hát a kapcsolatom Lendvai Annával (szintén kitalált név). A kiadó nagyreménységű fiatal írójával, akinek az első könyve akkora siker volt, hogy már le is szerződtették a következőre. Az első randiból második lett, majd harmadik. Az első év olyan gyorsan telt el, hogy szinte észre sem vettem és annyira boldog voltam. Nem érdekelt semmi más csak, hogy Annával lehessek. Nem érdekelt, hogy sikeresebb nálam, hogy több pénzt keres még az sem, hogy idősebb, mint én (öt évvel) sőt még az sem, hogy egyszer más férjnél volt. Egy é után rádöbbentem, hogy ő életem szerelme és sose akarom elengedni. A születésnapján kértem meg a kezét. Kettesben töltöttük az estét, a kedvenc éttermében vacsoráztunk, aztán esti sétára indultunk. Emlékszem mennyire izgultam, egész este csak a megfelelő pillanatra vártam. Végül addig halogattam amíg már Anna lakásának ajtajában álltunk.
– Anna…- kezdtem kicsit remegő hangon.
– Tessék?
– Csak azt szeretném mondani, hogy… nagyon szeretlek. Még soha egy lány iránt sem éreztem így és minden vágyam az, hogy örökké mellettem maradj…
– Dávid…
– Ne, hagy fejezzem be. Van egy kérdés, amit egész este föl akartam tenni, csak kicsit félek a választól. Szóval…- vettem egy mély lélegzetet
– Hozzám jössz feleségül?- egy percig egy szót sem szólt. Egy pillanatig azt hittem nemet fog mondani, hisz már volt egy tönkrement házassága a háta mögött és talán nem is akar újra férjhez menni, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Anna egyszerre sírva és nevetve a nyakamba ugrott, megcsókolt és boldogan nevetve mondta ki azt, amire egész este vártam.
– Igen.
Az eljegyzés után három hónappal összeházasodtunk. Anna gyönyörű volt hófehér mennyasszonyi ruhájában. Minden rokonunk, barátunk és ismerősünk eljött és persze a sajtó néhány képviselője sem maradhatott le. Az esküvő másnapján két hetes nászútra indultunk Olaszországba. Bejártuk Rómát, Nápolyt, Firenzét, Toszkánát és végül Velencét. Aztán sajnos haza kellett jönni.
Itt tartunk most. Nem mentem vissza dolgozni, helyette ismét álláskeresésbe fogtam, eddig eredménytelenül. Talán mégsem ezt szánta nekem a sors. Lehet, hogy az újságírás mégsem nekem való, de akkor mit csináljak? Anna azt ajánlotta iratkozzam be egy levelező tanfolyamra és tanuljak ki egy másik szakmát. Csak épp fogalmam sincs mit csinálhatnék. Bár takarítónak már simán elmehetnék. Gondoltam, ha már Anna az, aki eltart, akkor én rendben tartom a lakást amíg ő távol van. Már a főzés is egész jól megy tulajdonképpen még élvezem is.
Tehát összegezve: boldog házasságban élek életem szerelmével, nincs munkám, nincs lakásom, az asszony tart el és én végzem otthon a házimunkát. Azt hiszem ez a megfelelő definíciója annak, hogy: papucsférj. Ez a szörnyű igazság és bizony eléggé sérti a férfijúi önbecsülésemet, már amennyi maradt belőle. Most, hogy leírtam életem eddigi történéseit talán többeteknek megvilágosodott már, hogy miért kezdtem bele ebbe a blog írásba. Hiába imádom Annát van egy olyan érzésem, hogy számos okom lesz kiönteni a szívemet a nagy, üres virtuális térnek.
Július 13.
2011 február 4. | Szerző: teszti
Másnapig kellett várnom, hogy megtudjam kik is voltak tegnapi kis látogatóim. Anna és én épp egy könyvespolc összeszerelésén dolgoztunk (bár Anna szerint ő szerelt én csak dirigáltam) mikor csöngettek. Már attól féltem megint Sárköziék azok, de szerencsére a kapuban nem ők, hanem egy másik házaspár állt és igen, a tegnapi fiúk közül a szemtelen kis ikerpár. Anyjuk háta mögül kukucskáltak ki, de amint megláttak ismét szétterült az arcukon a már jól ismert huncut vigyor. Édesanyjuk kicsi, törékeny nő volt, aki ijedt pillantásokat vetett felénk. Ő volt Erika, férje pedig az idősebb Vas testvér, Sanyi. Ő felségével ellentétben nagydarab, izmos testalkatú ember volt látszott rajta, hogy kétkezű munkás. Mint később megtudtam ő és az öccse, Karcsi tulajdonában volt a város legjobban működő autószerelő műhelye. Mindkét testvér itt vett házat ebben az utcában és a mai napig ők és családjaik is nagyon jó viszonyban vannak. Sanyi kedves mosollyal köszöntött minket és úgy megszorította a kezem, hogy azt hiszem eltört egy csontom. Már láttam, a fiúk honnan örökölték azt a pimasz ábrázatot és búza szőke hajat.
– A kölykök meséltek valamit egy bizonyos vicces bácsiról, akit fejbekólintottak a labdával, de nem is haragudott. Te voltál az?
– Attól tartok, sziasztok, srácok- köszöntem a fiúknak is.
– Szia, Suba Buba!- Sanyi és Anna jót nevettek, de Erika úgy festett, mint aki menten a föld alá süllyed.
– Kérlek, ne haragudjatok a fiúkra még csak hat évesek és… képzelem miket hallottatok már róluk, pedig általában nem rosszak csak kicsit elevenek.
– Ugyan már, hisz nem történt semmi. A fiúk az égvilágon semmi rosszat sem csináltak nagyon jól elbeszélgettünk, ugye?- néztem a kis csibészekre.
– Igen anyu, a vicces bácsi nagyon jó fej- fordultak anyjukhoz a fiúk. Erika azonban láthatóan nem hitte el, amit mondtam, mert kérdőn Annára nézett, de ő is mosolyogva bólintott. Sanyi mosolyogva csókolta arcon feleségét.
– Látod drágám, mondtam, hogy feleslegesen aggódsz- majd hozzánk fordult- Képzelem, hogy szent Sárközi doktorék mi mindent hordhattak össze rólunk.
– Semmi eget rengetőt, komolyan- mondta gyorsan Anna, mert már látta, hogy nyitom a számat.
– Egy este összejöhetnénk- folytatta Sanyi- Ha van kedvetek nálunk vacsorázni.
– Remekül hangzik, köszönjük- majd elmentek. Egy biztos. A Vas családot már most sokkal jobban kedvelem, mint Sárköziéket. De megígértem Annának, hogy nem hozok elhamarkodott ítéletek, de most komolyan… nincs igazam?
Oldal ajánlása emailben
X