Április 12.

2011 január 8. | Szerző: teszti |

 

Egy papucsférj blogbejegyzései. A címet olvasva a legtöbben biztos azt gondoljátok, hogy ez egy vicc. Pedig nem. Ezt a blogot egyáltalán nem azért indítottam, hogy egy kitalált élet apró röhejes kis mozzanatait pötyögjem le, bár ennek ellenére biztos jó páran lesztek, akik így gondoljátok majd. Az igazság viszont az, hogy azért kezdtem el ezt a blogot mert ki akarom önteni valakinek a szívemet, le akarom írni életem apró-cseprő dolgait valaki olyannak, akit nem ismerek, soha nem fogok vele találkozni, aki nem kérdez és akinek nem kell felelnem. Azt hiszem a nagy, üres virtuális tér erre a célra tökéletes lesz. Kezdjünk hát neki.

 

A nevem Felföldi Dávid (igazából nem ez az igazi nevem, csak a titoktartás végett hívjanak most így) huszonöt éves vagyok, Debrecenben születtem egy öt gyerekes család negyedik gyerekeként. A gyerekkorom úgy telt mint minden normális embernek. Iskolába jártam, a foci csapat tagja voltam, jelesre érettségiztem aztán elvégeztem az újságírói főiskolát. Huszonhárom évesen, frissen diplomázottan azt hittem enyém a világ. De hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony nagyot tévedtem. Hiába végeztem kitüntetéssel, évfolyamelsőként mindenhol zárt kapukba ütköztem. Fél év munkakeresés után végül elhelyezkedtem egy nagy könyvkiadónál, mint „telefonos ügyfélszolgálati munkatárs”. A napjaim unalmas egyhangúságban teltek. Már teljesen föladtam a reményt is, hogy valaha is tollat fogjak a kezembe és leírjam, amit gondolok és azt ki is adják. Aztán eljött az a nap. Az a bizonyos nap, mikor az életem teljesen felborult, mert megismertem őt. Tudom, hogy butaság, de amint megláttam már tudtam, hogy ő az igazi. A mai napig is tisztán föl tudom idézni halványkék kosztümjét, a gyöngysort a nyakában, sötétkék aktatáskáját, szőke hullámos tincseit ahogy egy-egy lépésénél meglibbentek… de amire legjobban emlékszem azok az izgalomtól csillogó mogyoróbarna szemei voltak. Csak egy pillanatra láttam aztán eltűnt a főszerkesztő ajtaja mögött.

Ezután három napig nem találkoztam vele. A következő találkozásunk az iroda parkolójában zajlott. Úgy szakadt az eső mintha dézsából öntenék. Én épp készültem beszállni a kocsimba, mikor hirtelen mellém tolatott egy nagy ezüst Citroen egyenesen a mellettem lévő hatalmas pocsolya közepébe. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy csurom vizes lettem. Épp egy hatalmasat káromkodtam dühömben, mikor rémült arccal kiszállt valaki a kocsiból. És az a valaki nem volt más, mint az az angyali szépségű szőke lány. A dühöm egy csapásra elszállt.

– Jaj, annyira sajnálom, nem láttam, hogy ott áll- mondta őszinte sajnálattal.

– Semmi baj- feleltem kicsit kábultan. Még így csurom vizes hajjal, esőkabátban is gyönyörű volt.

– Szívesen kifizetem a tisztító számlát, ha gondolja…

– Ugyan, hagyja csak, tényleg nincs semmi baj.

– Nem haragszik?- kérdezte kicsit csodálkozva.

– Egyáltalán nem- majd már szálltam volna be a kocsimba, de hirtelen azt vettem észre, hogy ott áll mellettem.

– Az előbb teljesen eláztattam. Látom, hogy vacog és azt mondja, hogy nem haragszik?

– Miért haragudnék? Megspórolta nekem az esti zuhanyzást- majd beszálltam a kocsimba és elhajtottam.

Másnap épp egy idős nénike panaszáradatát hallgattam, aki azt nehezményezte, hogy már több, mint egy hónapja beküldte nekünk a panaszlevelét, de mi  még mindig nem reagáltunk rá. Félig önkívületi állapotban hallgattam a nénike szóáradatát, mikor belépett ő. Fogalmam sincs, hogy talált meg, de ott volt teljes gyönyörű valójában. Tátott szájjal meredtem rá.

– Meglepi, hogy itt lát?- kérdezte mosolyogva.

– Hát, ami azt illeti… mit keres itt?

– Hogy-hogy mit?! Hát panasz teszek! Maga szerint miről beszéltem az elmúlt tíz percben?!- hallottam a telefonban.

– Én csak… arra gondoltam, hogy… ugye nem fázott meg?

– Egy kis víztől? Ugyan, erős szervezet vagyok.

– Miféle vízről beszél???- telefon.

– Akkor jó, megnyugodtam- mondta a lány, majd szégyenlős mosollyal hozzátette- Gondoltam, ha esetleg mégis haragudna a tegnapi miatt, akkor kiengesztelhetném… esetleg egy kávéval.

– Most… most randira hív?- (a vonal túlsó végén csend)

– Ha akarja… hívhatjuk így is.

– Hát ebben az esetben… de csak mert kiengesztelésre szorulok, szívesen elmegyek.

– Rendben, akkor az ebédszünetben találkozunk- majd mosolyogva intett és kilépett az ajtón. Pár másodpercig csak némán bámultam utána, majd hirtelen egy hang zökkentett ki a mélázásomból.

– Hát engem nem vett le a lábamról- majd az idős hölgy letette.

Így kezdődött hát a kapcsolatom Lendvai Annával (szintén kitalált név). A kiadó nagyreménységű fiatal írójával, akinek az első könyve akkora siker volt, hogy már le is szerződtették a következőre. Az első randiból második lett, majd harmadik. Az első év olyan gyorsan telt el, hogy szinte észre sem vettem és annyira boldog voltam. Nem érdekelt semmi más csak, hogy Annával lehessek. Nem érdekelt, hogy sikeresebb nálam, hogy több pénzt keres még az sem, hogy idősebb, mint én (öt évvel) sőt még az sem, hogy egyszer más férjnél volt. Egy é után rádöbbentem, hogy ő életem szerelme és sose akarom elengedni. A születésnapján kértem meg a kezét. Kettesben töltöttük az estét, a kedvenc éttermében vacsoráztunk, aztán esti sétára indultunk. Emlékszem mennyire izgultam, egész este csak a megfelelő pillanatra vártam. Végül addig halogattam amíg már Anna lakásának ajtajában álltunk.

– Anna…- kezdtem kicsit remegő hangon.

– Tessék?

– Csak azt szeretném mondani, hogy… nagyon szeretlek. Még soha egy lány iránt sem éreztem így és minden vágyam az, hogy örökké mellettem maradj…

– Dávid…

– Ne, hagy fejezzem be. Van egy kérdés, amit egész este föl akartam tenni, csak kicsit félek a választól. Szóval…- vettem egy mély lélegzetet

– Hozzám jössz feleségül?- egy percig egy szót sem szólt. Egy pillanatig azt hittem nemet fog mondani, hisz már volt egy tönkrement házassága a háta mögött és talán nem is akar újra férjhez menni, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Anna egyszerre sírva és nevetve a nyakamba ugrott, megcsókolt és boldogan nevetve mondta ki azt, amire egész este vártam.

– Igen.

Az eljegyzés után három hónappal összeházasodtunk. Anna gyönyörű volt hófehér mennyasszonyi ruhájában. Minden rokonunk, barátunk és ismerősünk eljött és persze a sajtó néhány képviselője sem maradhatott le. Az esküvő másnapján két hetes nászútra indultunk Olaszországba. Bejártuk Rómát, Nápolyt, Firenzét, Toszkánát és végül Velencét. Aztán sajnos haza kellett jönni.

 

Itt tartunk most. Nem mentem vissza dolgozni, helyette ismét álláskeresésbe fogtam, eddig eredménytelenül. Talán mégsem ezt szánta nekem a sors. Lehet, hogy az újságírás mégsem nekem való, de akkor mit csináljak? Anna azt ajánlotta iratkozzam be egy levelező tanfolyamra és tanuljak ki egy másik szakmát. Csak épp fogalmam sincs mit csinálhatnék. Bár takarítónak már simán elmehetnék. Gondoltam, ha már Anna az, aki eltart, akkor én rendben tartom a lakást amíg ő távol van. Már a főzés is egész jól megy tulajdonképpen még élvezem is.

Tehát összegezve: boldog házasságban élek életem szerelmével, nincs munkám, nincs lakásom, az asszony tart el és én végzem otthon a házimunkát. Azt hiszem ez a megfelelő definíciója annak, hogy: papucsférj. Ez a szörnyű igazság és bizony eléggé sérti a férfijúi önbecsülésemet, már amennyi maradt belőle. Most, hogy leírtam életem eddigi történéseit talán többeteknek megvilágosodott már, hogy miért kezdtem bele ebbe a blog írásba. Hiába imádom Annát van egy olyan érzésem, hogy számos okom lesz kiönteni a szívemet a nagy, üres virtuális térnek.