Már régóta éreztem, hogy Anna mondani akar valamit. Úgy egy hónapja kezdődött, pontosabban, miután visszajöttünk a nászútról. Sokszor találtam ezután Annát a kanapé szélén kuporogva, miközben elmélázva nézett a semmibe. Többször is rákérdeztem, hogy mi a baja, de sose válaszolt. Helyette mindig mosolyt erőltetett az arcára és elkezdett valami egészen másról beszélni. A mai napon aztán elegem lett. Leültem mellé a kanapéra és egyenesen neki szegeztem a kérdést.
– Anna, látom, hogy valami aggaszt, már mióta haza jöttünk Olaszországból, úgyhogy kérlek mond el, mi a baj? Talán én tettem valamit vagy…- és kimondtam azt, amitől a legjobban féltem- Vagy talán… már megbántad, hogy hozzám jöttél?- és ekkor megtörtént. Anna keserves sírásra fakadt. Rémülten hőköltem hátra, még sose láttam ilyennek, olyan szomorú és törékeny volt, mint egy kislány. Hirtelenjében azt sem tudtam mit kéne most csinálnom. Csak egy dolog jutott az eszembe.
– Tehát én tettem valamit.
– Jaj Istenem, Dávid dehogyis!- sírta Anna.
– Akkor mi a baj? Bármi is az megoldjuk, hisz szeretjük egymást és csak ez számít, nem igaz?
– Dávid, te ezt nem érted. Van valami, amit nem mondtam el neked.
– Micsodát?- hirtelen megrémültem. Miről lehet szó? Talán orvosnál volt és az talált valamit? Vagy Péter, a volt férje, pénzt akar tőle? Esetleg kirúgták a kiadótól? El sem tudtam képzelni.
– Tudod, hogy miért hagytam el Pétert?- kérdezte még mindig szipogva.
– Persze, mert szemét volt veled, és?
– Részben ezért, de volt más is. Dávid én… én szeretnék gyereket, nagyon is. Péter mindig is utálta a gyerekeket. A veszekedéseink nagy része ebből fakadt. És én még mindig… annyira szeretnék anya lenni.
– És emiatt sírsz? Jaj, Anna az már elmúlt. Péter már ezer éve kilépett a képből és lesz gyerekünk, majd meglátod.
– De mikor? Dávid, a nyáron harmincegy éves leszek. Tudom, ez még nem számít öregnek, de mindig ezt tartottam a legmegfelelőbb kornak a gyerekvállaláshoz.
– Hát…- nem igazán tudtam erre mit mondani. Őszintén szólva nekem még meg sem fordult a fejemben, hogy Anna és én esetleg… családot alapítsunk, ez valószínűleg kiütközhetett az arcomra is mert Anna így folytatta.
– Neked pedig még eszedbe se jutott, igaz? Dávid te még olyan fiatal vagy én meg…
– Hát tényleg elég öreg vagy- próbáltam elviccelni a dolgot. Öreg hiba volt.
– Igen, öreg vagyok. Hozzád képest legalábbis biztosan.
– Jaj, ne hülyéskedj már!- csattantam fel dühösen. Kezdtem bepipulni. A köztünk lévő korkülönbséget amúgy is kényes témának tekintettem, de így, hogy Anna így ostorozta magát még rosszabb volt.
– Figyelj, rendben lehet, hogy tényleg nem gondolkoztam még el ezen a dolgon, de ha te tényleg annyira szeretnél akkor…
– Nem, ezt nem tehetem veled- rázta meg a fejét Anna- Így is annyi mindent tettél értem. Hagyod, hogy dolgozzam, hogy építsem a karrieremet. Te meg egyetlen szó nélkül rendben tartod a lakásunkat, minden este meleg vacsorával vársz… tudom, hogy milyen nehéz ez neked.
– Azért nem annyira vészes, már egész belejöttem.
– Akkor is… nem erőltetsz rám semmit, nem akarsz belekényszeríteni a normál feleség szerepbe… nagyon szeretlek és megfogadtam, hogy csak akkor fogunk bele a gyerekvállalásba, ha mindketten teljes szívből akarjuk. És ha várnom kell, akkor várok- ezzel kifújta az orrát és elindult lefeküdni. Úgy tűnt lezártnak tekinti a beszélgetést.
– Adj egy kis időt, jó?- szóltam utána- Hogy átgondoljam a dolgokat… meg minden, jó?
– Ahogy gondolod- és ezzel végeztünk.
És most mit csináljak? A kérdés az, hogy akarok-e gyereket. Fogalmam sincs. Ahogy Anna mondta: még sose gondolkoztam el rajta. Miért is tettem volna? Hisz alig egy hónapja vagyunk házasok és még csak huszonöt éves vagyok… Anna meg harminc. Az biztos, hogy már régen is úgy képzeltem el magamat harminc évesen mint egy férjet, aki mellett ott van a felesége és persze a gyerekei. De huszonöt évesen? Még azt se terveztem, hogy házas leszek, mégis az vagyok. Szegény Anna olyan szomorú volt, nem akarom, hogy miattam sírjon éjszakánként. Át kell gondolnom a dolgokat.