Június 30.

2011 január 17. | Szerző: teszti |

 

És igen, kicsivel több, mint két hónappal azután, hogy Annával eldöntöttük, hogy házat veszünk, háztulajdonosok lettünk. Ez is azt bizonyítja, hogy ha valaki nagyon akar valamit, akkor semmi sem állhat az útjába.

 

Tegnap írtuk alá a papírokat, kifizettük a ház árát és megkaptuk a kulcsokat. A volt tulajdonosokkal együtt kölcsönösen sok szerencsét és boldogságot kívántunk egymásnak és Annával végre beléphettünk az álomházba, ami már csak a miénk. A ház még így üresen is olyan barátságosnak tűnt és én megint csak megállapítottam, hogy életem legjobb döntését hoztam meg. És ezúttal Anna arcáról is ezt tudtam leolvasni.

– Igazad volt- súgta a fülembe- Gyönyörű ez a ház.

Ezután az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy bejártuk új kis birodalmunk minden egyes négyzetméterét. Percekig elüldögéltünk az öreg tölgyfa alatt álló padon, megbeszéltük milyen színűre fessük a falakat, milyen szőnyeget vegyünk a hálóba és minden ilyen kis apróságot, amivé tökéletesebbé tehetjük új otthonunkat. Aztán elmentünk ebédelni egy belvárosi kis étterembe, majd sorba végigjártunk a víz-, villany-, és gázműveket, hogy mindet átírassuk a nevünkre. Ezzel teljes egészében miénk lett a ház. A földalatti csöveket és kábeleket is beleértve.

Már leszállt az est, mire visszatértünk a lakásunkba. Már nem mondhatom, hogy az otthonunkba, ugyanis az már harminc kilométerrel arrébb volt Szentendre egyik kis utcájában, nem messze a belvárostól. Az én szememben a budapesti lakásunk nem volt már más, csak egy lakás.