Két nap kellett hozzá, hogy újabb szomszédokat ismerjek meg. Épp kint voltam a kertben és azon voltam, hogy beindítsam az újonnan vett fűnyírónkat. A kert az elmúlt hónapok után ugyanis már inkább dzsungelhez hasonlított. Már épp sikerült nekiindulnom, mikor hirtelen éles fájdalom hasított a fejem búbjába. Valami kupán vágott. Nem is valami, hanem egy focilabda. Értetlenül néztem körbe, hogy vajon honnan került ez ide, mikor halk kuncogás ütötte meg a fülemet. Az utca felől jött. Fel kaptam a labdát és a kerítéshez léptem.
– Nem hiányzik valami?- szóltam ki. Ekkor nagy meglepetésemre a kerítés tetején három búza szőke fejecske jelent meg. A három kisfiú huncut vigyorral az arcukon néztek rám. Kettő közülük teljesen egyforma volt, de a harmadik is nagyon hasonlított rájuk. Nyílván testvérek voltak mind a hárman.
– Sziasztok srácok- köszöntem kedvesen- Hát ti kik vagytok?
– És te ki vagy?- szólt vissza az egyik.
– Én kérdeztem előbb- ez nagyon tetszett nekik.
– Én Tök Ödön vagyok- mondta az első.
– Én Béna Béla.
– Én pedig Töhötöm.
– Milyen Töhötöm?
– Csak Töhötöm. Így egyszerűen.
– Nagyon örülök- bólintottam komolyan, bár már alig bírtam visszatartani a nevetést.
– És te ki vagy?- kérdezték ismét.
– Suba Buba- majd visszadobtam nekik a labdájukat. A fiúk kacagva elkapták, majd eltűntek a szemem elől. Egy darabig még halottam vidám nevetésüket, majd miután az is elhalt végre kiengedhettem a feltörni készülő nevetésemet. Úgy kacagtam, hogy belefájdult az oldalam. Nem tudom kik voltak ezek a gyerekek, de remélem máskor is beugranak hozzám.