Május 20.

2011 január 12. | Szerző: teszti |

 

Már több, mintegy hónapja nem írtam semmit. Bocsánatot kérek tőled nagy, üres virtuálistér és persze tőletek is, akik vagytok olyan türelmesek és olvassátok az én unalmas kis életem történéseit.

 

Azt hiszem ott fejeztem be, hogy Anna és én eldöntöttük, hogy kisbabát vállalunk és veszünk egy családi házat. Ezután nekem még pislantani sem volt időm Anna már is akcióba lendült. Teljes gőzzel belevetette magát a háznézegetésbe. Fölhívta az ingatlan közvetítőjét, aki anno segített neki lakást találni és a következő vasárnap már ott ültünk mind a hárman a konyhaasztalnál és azt beszéltük meg, hogy milyen házra is gondoltunk. Végül arra jutottunk, hogy a főcélpontunk Szentendre lesz. Anna már előző nap elrángatott kedvenc városába, hogy én is körbenézhessek és nyugodt szívvel adhassam az áldásomat új lakhelyünkre. El kell ismernek, hogy Szentendre tényleg nagyon helyes város. A belvárosban szép rendezett házak és boltok sorakoztak, a Duna parti korzó szép rendezett és az egész város valami átható nyugalmat áraszt, mint egy megelevenedett képeslap. Bevallom, tényleg nincs semmi ellenvetésem, hogy itt neveljük fel jövendőbeli gyerekeinket. Annával egyébként megegyeztünk, hogy ténylegesen nem fogunk bele a babaprojektbe, amíg meg nem vettük a házat és be nem rendezkedtünk. Mindez április közepe felé történt.

 

A megbeszélés után két hétig nem hallottunk az ingatlan közvetítőről. Aztán egy péntek délután Anna azzal a hírrel tért vissza, hogy az ingatlanos talált három házat, amiről úgy gondolja, hogy megfelelő lehet számunkra. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk és megmutatja a házakat.

 

Másnap gyönyörű napsütéses idő volt. Az első ház a belvárostól távol egészen Szentendre határán állt. Tudom naiv vagyok, de mindig úgy képzeltem, hogy miután megláttam álmaim házát elég lesz egy pillantás és rögtön tudni fogom, hogy ez az. Hát ez a ház határozottan nem az volt. Félre értés ne essék, nem a rikító vörös falai zavartak, még csak nem is a kagylóból kirakott tornác ezeket mind ki lehet cserélni. De az egész ház valami furcsa komorságot árasztott és nekem túl nagy is volt, a kertje ellenben túl kicsi. Hála Istennek Annának sem nyerte el a tetszését, így szerencsére hamar továbbálltunk.

A második ház már egy fokkal jobb volt. Előző lakói nyílván nagy „mediterrán rajongók” lehettek a ház ugyanis teljesen olyan volt, mint azok a vidéki házak, amiket a nászutunk során láttunk. Nekem mégis kicsit túlzottnak tűnt. A kertje is hiába volt szép nagy tele volt pakolva mindenfélével. Volt ott egy beépített grillsütő, egy medence, egy sziklakert és még ki tudja mi. Mondtam is Annának, ha majd a gyerekek esetleg kérnének egy hintát már nem is lenne helyük a futkározásra. Ezzel Anna is egyetértett így ezt a házat talonba tettük és továbbindultunk a harmadik házhoz.

Amit most leírok lehet, hogy nyálasan fog hangzani vagy azt hiszitek majd, hogy csak kitaláltam a drámai hatás kedvéért. De megesküszöm az ötven darabból álló vonatmodell gyűjteményemre, hogy így történt. Mert az volt az a ház. Az álomház. Nem messze a belvárostól, egy szép rendezett utcában állt. Az utcában egymás mellett sorakoztak a szebbnél szebb családi házak, de kétségtelen, hogy az amihez mi mentünk, az volt a legszebb. Krémszínűre meszelt falai, piros cserépteteje és nagy virágzó kertje volt. A bejárat mellett egy hatalmas, ős öreg tölgyfa magasodott, tövében egy kétszemélyes kőpaddal. A földszinten helyezkedett el a konyha, a nappali, az előszoba és a lenti WC. Cseresznyefából készült lépcső vezetett fel az emeletre, ahol volt a nagy fürdőszoba, egy nagy háló és két kisebb szoba. Ráadásul a tetőtere még beépítetlen volt így még arra is lehetett terjeszkedni. Egy szó, mint száz én rögtön beleszerettem. Kérdőn néztem Annára.

– Hogy tetszik?

– Nagyon szép. Csak egy kicsit kicsi.

– Kicsi? Három hálószobája van.

– Te mondtad, hogy legalább két gyereket akarsz, nem?

– De igen és azok pont elférnek abban a két hálóban.

– És mi lesz, ha vendégeket fogadunk? Például, ha anyukádék fellátogatnak hozzánk. Akkor hol szállásoljuk el őket?

– Be lehet építeni a tetőteret, ugye?- néztem támogatást várva az ingatlanosra. Meg is kaptam. A fiatal nő mosolyogva bólintott. Anna elgondolkozva nézett rám.

– Látom, neked nagyon tetszik.

– Hát igen- vallottam be- Az eddigiekkel ellentétben itt el tudom képzelni a jövőnket.

– Nekem is tetszik- mondta Anna- De nem szabad elhamarkodottan döntenünk. Nézzünk meg még más házakat, mielőtt véglegesen döntünk, rendben?

– Ha annyira akarod- de nem igazán figyeltem rá. Mert száz százalékig biztos vagyok benne, hogy megtaláltam azt a házat, amiben majd leélem életem hátralevő részét, ahol majd felnőnek a gyerekeim és ahol Annával a nyugdíjas éveinket töltjük. Már csak meg kell győznöm Annát, hogy ő is ugyanúgy érez. Szerencsére a lelki terrorban jó vagyok.